Utálsz játszótérre járni és jópofizni a többi szülővel?

Van egy kimondatlan elvárás a kisgyerekes szülők felé: ha már ott vagytok a játszótéren, akkor mosolyogni kell, beszélgetni kell, barátkozni kell, és úgy tenni, mintha mindenki imádná ezt az egészet. Pedig rengetegen nem szeretik, csak kevesen merik kimondani. Mert ugyebár a gyermeked kedvéért a világ legrosszabb dolgától és boldognak KELL lenned…. (nem, nem kell.)

Sok szülő nem azért megy a játszótérre, mert társasági élményre vágyik, hanem mert a gyereke szeretne csúszdázni, homokozni, futkározni, levegőzni. Ő pedig egyszerűen csak szeretné túlélni azt az egy órát anélkül, hogy újra és újra ugyanazokat a kötelező köröket kelljen lefutnia idegen emberekkel.

„Hány éves?”
„Eszik rendesen?”
„Alszik már egyedül?”
„Ti melyik oviba mentek?”
„És még mindig szoptatod???”

Egy idő után ez nem kapcsolódásnak érződik, hanem társadalmi munkának.

És ami érdekes: erről meglepően sok cikk, fórum és pszichológiai írás szól. Nem azért, mert az emberek utálják a többi szülőt, hanem mert a játszótér sokszor egy furcsa szociális színpad lett, ahol mindenki próbálja bizonyítani, hogy jól csinálja a szülőséget.  

A játszótér néha nem a gyerekekről szól

Sok szülő pontosan ugyanazt éli át: figyeli a gyerekét, közben érzi, hogy „illene” beszélgetni a többi felnőttel, de valójában semmi kedve hozzá. Nem feltétlenül azért, mert antiszociális, hanem mert fáradt.
Mert egész nap emberekkel foglalkozott.
Mert mentálisan túlterhelt.
Mert végre csak csendben szeretne ülni pár percet egy padon.
Mert nincs energiája újabb udvariassági körökre.

A közösségi médiában és fórumokon rengeteg szülő ír arról, hogy direkt kerüli a szemkontaktust a játszótéren, csak hogy ne kelljen beszélgetést kezdeményezni. Sokan bűntudatot is éreznek emiatt, mintha rossz emberré tenné őket az, hogy nem akarnak folyamatosan nyitottak és közvetlenek lenni.  
Pedig az introvertáltság nem hiba. A szociális fáradtság sem.

A „jópofizás” mögött sokszor szorongás van

A legérdekesebb az egészben, hogy sokszor azok a szülők is feszengenek, akik kívülről magabiztosnak tűnnek.
Pszichológiai írások szerint a szülők közötti kommunikációban rengeteg a bizonytalanság és az összehasonlítás. Mindenki figyel mindenkit:

• ki mit ad enni,
• ki mennyit foglalkozik a gyerekkel,
• kin milyen ruha van,
• mennyire „fejlett” a gyereke,
• hogyan reagál hisztire,
• mennyire türelmes.

A játszótér emiatt sok emberből nem felszabadultságot, hanem enyhe teljesítményszorongást vált ki.  

Van, aki ezért beszél túl sokat.
Van, aki túl kedves.
Van, aki tanácsokat osztogat kéretlenül.
És van, aki inkább csendben maradna, csak már kellemetlennek érzi.

Nem kötelező „játszótéri anyukának” lenned

Az internet tele van olyan tartalmakkal, ahol a tökéletes anyukák cappuccinóval a kezükben nevetgélnek a padon, miközben a gyerekek békésen játszanak együtt, de a valóság sokszor teljesen más.
Van, aki egész idő alatt azt figyeli, mikor esik le a gyereke valahonnan.
Van, aki alig várja, hogy végre hazaérjen.
Van, aki szorong társas helyzetekben.
Van, aki egyszerűen csak nem szeret felszínes beszélgetéseket folytatni.

És ez teljesen rendben van.
Attól még nem vagy rossz szülő, hogy nem akarsz minden alkalomból közösségi eseményt csinálni.
A gyerekednek nem arra van szüksége, hogy te folyamatosan szórakoztasd vagy networkingelj más szülőkkel. Sokkal fontosabb neki az, hogy biztonságban érezze magát melletted.

A gyerekek sokkal természetesebbek ebben

A vicces az egészben, hogy a gyerekek általában sokkal egyszerűbben működnek.
Ők nem analizálják egymást.
Nem gondolkodnak azon, ki milyen márkájú uzsonnásdobozt hozott.
Nem azon stresszelnek, hogy vajon elég érdekesek-e. Odamennek egymáshoz, játszanak tíz percet, aztán lehet, hogy soha többé nem találkoznak.
A felnőttek viszont sokszor túlbonyolítják az egészet.

Nem kell mindenkivel barátkozni

Van egy furcsa nyomás a kisgyerekes időszakban, hogy „anya-barátokat” kell találni. Mintha kötelező lenne egy új társaságot építeni csak azért, mert lett gyereked. Pedig nem minden élethelyzetből lesz valódi kapcsolódás. De ez nem kudarc.
Lehet udvariasnak lenni anélkül is, hogy mély beszélgetésekbe mennél bele.
Lehet mosolyogni anélkül is, hogy fél órán át csevegnél.
Lehet jelen lenni anélkül is, hogy szerepet játszanál.

Sőt, sokszor pont az a legőszintébb.

A játszótér nem vizsga

A játszótér nem egy szülői alkalmassági teszt.
Nem kell tökéletesnek tűnnöd.
Nem kell folyamatosan kedvesnek, energikusnak, beszédesnek vagy társaságinak lenned.

Elég, ha ott vagy.
Elég, ha figyelsz a gyerekedre.
Elég, ha biztonságot adsz neki.
Elég, ha néha csak csendben ülsz a padon, és várod, hogy végre induljatok haza.

Ne érezd magad rosszul az érzéseid miatt!
Hidd el: valószínűleg a pad másik végén ülő szülő is pontosan ugyanezt érzi.