Van egy dolog, amiről mi, anyák meglepően ritkán beszélünk őszintén, pedig szinte mindannyian csináljuk, csak általában bűntudattal.
Ez pedig nem más, mint az, hogy néha egyszerűen direkt elbújunk a saját gyerekünk elől pár percre.
Nem azért, mert nem szeretjük, nem azért, mert rossz anyák lennénk, és nem azért, mert elegünk van belőle. Hanem mert emberből vagyunk.
Az interneten sokszor olyan kép él az anyaságról, mintha egy jó anya folyamatosan türelmes, jelenlévő, kedves és lelkesen játszó ember lenne napi 24 órában… A valóság az, hogy vannak napok, amikor már a harmadik „anyaaaa” után úgy érezzük, hogy az agyunk szó szerint túlterhelődött, és ilyenkor jönnek azok a teljesen hétköznapi jelenetek, amiket szinte mindannyian ismerünk: Bemegyünk a mosdóba… és ott maradunk még plusz 5-10 percig teljes csendben. Vagy úgy teszünk, mintha nagyon fontos dolgunk lenne a konyhában, csak hogy senki ne szóljon hozzánk egy pillanatig.
Elindítunk egy mesét nem azért, mert az annyira fejlesztő, hanem mert egyszerűen muszáj levegőt vennünk.
Megvárjuk, hogy a gyerek végre elaludjon… aztán nem azonnal takarítani kezdünk, hanem csak ülünk némán a kanapén és bámulunk magunk elé. Egyedül. Csendben. A legdurvább az egészben, hogy közben sokszor még bűntudatot is érzünk emiatt. Mintha egy jó anya nem fáradhatna el. Pedig az anyaság elképesztően intenzív, főleg mentálisan. Nemcsak fizikailag vagyunk jelen egész nap, hanem az agyunk is folyamatos készenlétben működik:
Mit evett?
Eleget ivott?
Miért köhög?
Mikor kell időpontot kérni?
Van tiszta ruha?
Mit kell venni?
Miért csendes?
Miért túl hangos?
Miért nem alszik?
Miért alszik túl sokat?
Az agyunk gyakorlatilag nem kapcsol ki teljesen.
És erre jön rá az állandó zaj:
A kérdések.
A sírás.
A nyafogás.
Az érintés.
Az, hogy valaki szó szerint egész nap akar tőlünk valamit.
Még akkor is, ha imádjuk őket. Lehet valakit a világon a legjobban szeretni… és közben néha vágyni öt perc teljes csendre. A kettő egyáltalán nem üti egymást. Erről sajnos ritkán beszélünk őszintén, mert tőlünk valamiért még mindig elvárják, hogy önfeláldozóan, mosolyogva bírjunk mindent.
Ha fáradtak vagyunk: „örüljünk, hogy van gyerekünk”.
Ha nehéz: „másoknak még nehezebb”.
Az ilyen beszólások miatt pedig, ha egyedül akarunk lenni kicsit, rögtön jön a bűntudat, és inkább titkoljuk, hogy mit érzünk… Pedig az igazság az, hogy az anyák nagy része néha egyszerűen túlterhelődik, és ez nem hiba, hanem egy teljesen normális, emberi reakció.
Az a pár perc csend a fürdőben sokszor nem lustaság, hanem túlélési stratégia, egy mini újraindítás. Egy pillanat, amikor végre senki nem húzza a pólónkat, nem kérdez, nem sír, nem akar valamit.
Ezt lehetetlen tökéletesen bírni hosszú távon.A közösségi média pedig sokszor még rátesz erre egy lapáttal. Ott általában nem látjuk azt a részt, amikor valaki idegileg teljesen kész.
Nem látjuk a szétesett nappalit.
A sírást.
A csendben evett csokit a konyhában.
A perceket, amikor valaki csak azt szeretné, hogy SENKI ne szóljon hozzá, csak a szépen levágott pillanatokat… És könnyű elhinni, hogy mások valahogy sokkal jobban bírják. Hogy mi vagyunk a szar anyák, és a gyengék. Pedig nem… Csak erről nem posztol senki…
Mi, anyák elképesztően nagy része ugyanazokat a dolgokat csinálja titokban.
Néha elbújunk.
Néha türelmetlenek vagyunk.
Néha fáradtak.
Néha túl soknak érezzük.
Néha csak csendre vágyunk.
De ettől nem vagyunk rossz anyák, csak valódiak.Sőt, van ebben még valami fontos: a gyerekeinknek nem tökéletes anya kell, hanem érzelmileg stabil anya. Márpedig ahhoz, hogy stabilak tudjunk maradni, néha szükségünk van egy kis szünetre. Nem luxusból, hanem azért, mert az emberi idegrendszernek vannak határai.
A gyerekeink nem arra fognak emlékezni, hogy mindig tökéletesek voltunk-e, hanem arra, hogy milyen ÉRZÉS volt mellettünk felnőni… és egy folyamatosan kimerült, saját határait teljesen feladó anya nem tud valódi biztonságot adni hosszú távon.
A legjobb dolgok egyike, amit a gyerekeinkért tehetünk, az az, hogy végre magunkra is emberként tekintünk…